Oszter Alexandra művészeti táborokat indítana a birtokán
2023. 05.04.
Oszter Alexandra művészcsaládba született, ahol a zene, az irodalom, a tánc és a képzőművészet jegyében teltek a napjai. A színészet mellett a festészet és a rajzolás a szenvedélye, utóbbi olyannyira, hogy egy-két éven belül művészeti táborokat is tart majd gyermekek és felnőttek számára. „A legfontosabb, hogy alkotásaimmal olyan világot teremtsek, mely harmóniát sugároz, hiszen mindaz, amivel körbevesszük magunkat, és amit nap mint nap látunk, adja a legtöbb impulzív energiát számunkra” – mondja.
Bevallom, leesett az állam, amikor megláttam az alkotásaidat. Fantasztikusak, egyediek, és széplelkű művészről árulkodnak! A színészettel teljesen le is számoltál?
A színészet még mindig része az életemnek, de már egészségesebb tempót diktálok a fiam, Axelo születése óta. Ez egy tudatos döntés volt, amit az apukájától való különválásunk után meg kell hoznom, egyúttal meg kellett találnom a színészet mellett azt a plusz területet, amelyben jó vagyok, amit szeretettel végzek, és ami bevételt is biztosít. A festészet, a mesék világa és az illusztrálás adta magát, mert a kézzel alkotás mindig is szerves része volt az életemnek.
Egyedi mintákkal és figurákkal díszítesz tojásokat, mesekönyveket illusztrálsz, fotó alapján is készítesz portrékat. Hol és kitől tettél szert erre a tudásra? Netán volt művész a családban?
Édesapám anyukája, az Oszter nagyi mindig alkotott valamit. A háború idején élt, vagyis semmi reménye nem volt arra, hogy egyetemen tanuljon művészetet, vagy, hogy videókból szerezze meg a tudást, mint a mai fiatalok. Volt szövőszéke, amivel fantasztikus perzsaszőnyegeket készített, de beleásta magát az ikonkészítésbe is, emellett lúd- és strucctojásokat festett, patchworközött, rajzolt pasztellel és olajjal is, emellett éjjelente kalapokat varrt, hogy plusz bevételhez jusson. Engem ő nem tanított a szó szoros értelmében, de mindig figyeltem őt, így sok minden ragadt rám. A tojásfestést például elég korán rám bízta.
Apukám (Oszter Sándor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész – a szerk.) festő akart lenni. Emlékszem, hogy kiskoromban rajzoltam egy fát, ő megnézte és így szólt: Ez egy fa?! Ez nem fa, csak egy csökött valami! Kivette a kezemből a ceruzát – amit ma már soha senkinek nem engedek – és megmutatta, hogyan kell fát rajzolni. Ez két dolgot válthat ki egy gyerekből: elmegy a kedve, vagy pedig felszívja magát és csak azért is megtanul rajzolni. Velem az utóbbi történt. Akkor megsértődtem, de azon igyekeztem, hogy egyre jobb legyek, még apukámnál is jobb. A tanulmányaimat is ezen az úton folytattam, kezdetben a Képző és Iparművészeti Szakközépiskolában, majd az egyetemen.
Tudatosan kerested azokat a köröket és embereket, akik igényt tartanak a művészi alkotásaidra?
Á, dehogy! Kellene ezzel foglalkozni, aztán majd lesz valami! – így álltam az egészhez. A színházakban, ahol játszottam, rendszeresen voltak kiállítva képeim, és mindig volt, akinek megtetszett valamelyik – automatikusan vették őket. Volt, hogy felhívtak a Néprajzi Múzeumból, és kérték, hadd állítsák ki az indonéz témájú alkotásaimat. Inspiráló volt ráébredni, hogy van igény a munkáimra.
Ami az illusztrálást illeti, nem mondhatni, hogy klasszikus illusztrátor vagy, mert nem a megrendelő szabja meg, mi szerepeljen az egyes oldalakon.
Így van. Szerencsére eddig mindig olyan megrendelők találtak meg, akik bíznak a kreativitásomban, és eszük ágában sincs korlátozni az alkotói szabadságomat, és ez csodálatos, hiszen úgy vélem, pont a művészi szabadságból fakad mindaz, ami az illusztrációim varázsát adja.
Kisfiadnak mit festettél legutóbb?
Még a 10. szülinapjára kérte, hogy fessem meg neki Mancit, a kutyánkat. Idén húsvétkor ugyanezt megkapta tojásra festve is, és akkor már a páromnak is készítettem egyet, amin az ő szép agár kutyusa látható.
Alkotás közben „másképp” vagy jelen?
Az alkotás egy olyan állapot, amikor bár megszűnik körülötted a külvilág, olyan dolgokra nyílnak ki az antennáid, amiket egyébként észre sem vettél. Formát öltenek a dilemmáid, a sikereid, a fájdalmaid; az alkotásodban benne van a múltad, az összes eddigi élettapasztalatod, az egész lényed. Szoktam mondani, hogy szerencsés, aki alkot, mert könnyen tud segíteni önmagán.
Olyan jó volna, ha lehetne festészet órákat venni tőled! Workshopok indításán nem gondolkodtál még?
Dehogynem, sőt, nyári táboron is! Reményeim szerint a birtokon, amit édesapámtól örököltem, megépül az a szárny, ami helyet ad majd az alkotáshoz gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt. Táboroztattam már itt gyerekeket, 8-9 főt, és szeretnék a jövőben is, de már korcsoportok szerint kezdőknek és haladóknak, illetve tervezem azt is, hogy felnőtteknek is tartok workshopokat. Nem akarok egy lenni a sok tábor és tanfolyam közül – olyan élményt és tudást kívánok adni a résztvevőknek, ami egyedi, különleges, oszteres.
Mostanában pszichológiát tanulok Dr. Daubner Béla pszichiáter, pszichoterapeutánál, mert nagyon érdekel a művészetterápia is. Szándékomban áll a megszerzett tudást – és a meseterápiát – is beemelni a tábori képzéseimbe, workshopjaimba.
Milyennek látod a jövő művészeit? Lesz jó utánpótlás?
Lesz, és ezt megerősítik azok a tapasztalatok is, amiket a Láttad-e már a zenét? című rajzpályázaton szereztem zsűritagként. A résztvevő diákok Szentpéteri Csilla zongoraművész műveire reflektálva készítettek alkotásokat. Több mint 1400 alkotás érkezett, egytől egyig fantasztikusak, és tanulságosak! Volt egy kislány, aki Csilla Boldogság című szerzeményére önmagát egyedül, háttal, padon ülve rajzolta le, körülötte pedig minden rózsaszín volt. Eléggé megdöbbentett, hogy van, akinek a teljes elszigetelődés jelenti a boldogságot. Aztán volt olyan diák, aki a képen önmagát összegörnyedve, kezében okostelefonnal ábrázolta, amiből kígyók bújtak elő, hashtageket, trendi szavakat és emojikat okádva. Ők is látják, mennyire elkezdte uralni a mindennapokat a virtuális valóság, de amíg kézzel és szívvel csapatban is alkotni szerető gyerekek és felnőttek lesznek, addig talán még van remény.